Van, amikor az élet kényszerít térdre

Ez hosszú lesz!

Március 4.-én szép zimankós időben eljött a vasárnap esti kutyasétáltatás ideje.



Előtte levő nap még ónos eső esett, majd hó, majd ónos eső, majd hó, szóval szép tavaszi időjárásunk volt.

Elindultunk Negroval a Magaslati út irányába a szokásos esti sétánkra, majd a Szőlő utcai kereszteződésnél elengedtem egy lányt, aki tele volt csomagokkal, majd szépen elindultunk utána mi is. A következő lépésnél sikerült rálépnem egy sötét jégfoltra a járdán és hatalmasat estem. A bal bokám befordult és teljes súlyommal ráestem.

A szerencsétlenségben mégis szerencsém volt, mert a lány akit elengedtem, ott lakott, látta, hogy mi történik és bevitte Negrót a lakásba, majd fél perc múlva már ott álltak a férjével és segítettek talpra állni. Bevittek a lakásba leültettek, telefonáltam szüleimnek, hogy jöjjenek, mert baj van (éreztem, hogy ez nem egy sima esés volt most).

Amikor szüleim odaértek és Negró biztonságban volt, kihívtam a mentőket, hamar kiértek, megvizsgáltak, irány a baleseti.




Némi várakozás után röntgen, törés van, irány a gipszelő. Begipszelték a lábam, kezdtem megnyugodni, oké 6 hét, utána megyünk tovább. Sajnos az életben nem mindig ilyen egyszerű. Bokatörésnél műtét is van, amikor ezt közölték velem a hidegzuhany utolért egyből. Így utólag vicces, de próbáltam egyezkedni a doktorral, hogy lehet, hogy nem kéne, én hazamegyek, majd egyszer visszajövök... ilyesmi, hála az égnek türelemmel kezelte a hülyeségem és hamar beláttam, hogy bizony ez műtét.

Sosem voltam még kórházban, ezidáig. Nyugtatgatott mindenki, hogy semmi para rutinműtét, stb...

Másnap nem lehetett már se enni se inni semmit (éjféltől), majd kb 11 óra magasságában jött értem Balázs (beteghordó) és betolt a színtiszta félelembe (műtő). Próbáltam nyugodt maradni, elaltatnak semmi para, de hiába voltak elképzeléseim erről, mert az altatóorvos közölte, hogy gerincérzéstelenítés (hát erről nem sok jót hallottam), de ok, ez van, ekkor már feladtam azt a téveszmét, hogy én irányítok itt bármit is, csak elfogadtam, ami jött. A gerincérzéstelenítés egy igen kellemetlen és fájdalmas dolog, de megtörtént, elzsibbadt mindenem, iszonyú fura érzés volt. Műtét kész, nagy sóhaj, megkönnyebbülés mehetünk haza. Egész jól tartottam magam, bírtam a fájdalmat, végre mehetünk haza.





Másnap, összepakoltam a cuccaim, jöttek értem megyünk röntgenre és gipszelőbe, új gipszet kapunk, tök jó, szép új gipsz lesz, jól álljon a lábam, aztán irány haza. Végeztünk mindennel, majd jönnek értem, megyünk CT-re, hát itt már tudtam, hogy valami nem ok. Az egyik izület a bokában nem jól állt, és hosszútávon ez azt jelentette volna, hogy évek múlva nem fogok tudni járni rendesen, így újra műtét.

Összeomlottam.

Mint a kártyavár.

Eljött a következő nap, már a jól ismert forgatókönyv. (Se kaja, se pia). 11-kor jön Balázs ismét, visz. Vitt. Gerincérzéstelenítő. Műtét. Végeztünk, visszatolnak, 6 óra mozdulatlanság, 12 óra fekvés.

Másnap a vizitnél jó hírek, műtét oké, izület a helyén, minden frankó, mivel 2 műtét ugyanott, antibiotikum kúra, pár nap pihi az osztályon.




Eljött az idő, megyünk haza, jön Apa, visz, öröm bodottá.

2 hét múlva kontroll, varratszedés (seb rendben, minden oké), új gipsz (könnyített műanyag).



Újabb röntgen, minden oké, irány haza.


Teltek a napok, visszaálltam a munkába, dolgoztam, jó volt, elterelte a figyelmem, azt éreztem, hogy hasznos dolgot csinálok. Egyik este elkezdett fájni a gipsz felett a vádlim felső része, de úgy rettenetesen, amikor feküdtem nem volt gond. Bedagadt a lábam napközben, hiába polcoltam. Bekenegettem Voltaren kenőccsel, majd belázasodtam, de másnap picit jobb volt, aztán 2-3 nap múlva már, alig éreztem.

Folytattam a napi munkákat, gyorsabban telt, vártam az április 20.-át (gipszlevétel). Közben lelkileg eléggé meg voltam zuhanva, de már kifele tartottam. Próbáltam a napi örömöket meglátni, pl. amikor 1 hónap után először ki tudtam ülni a napra.






És ettem egy lángost :)


Telt az idő, közeledett április 20.-a. Elmentünk a kórházba, levették a gipszet, szóltam arról a lábfájásról. Doktor egyből UH-ra beutalt. Kivártam a kis 2 órámat, UH-on megvizsgáltak, diagnózis, mélyvénás trombózis. Újabb hidegzuhany (mi jöhet még?).

Újabb 4 nap bentfekvő. Vérvételek, laborvizsgálatok, vérhigító dózis emelés. 3 hónapig biztosan vérhigító + kompressziós harisnya vagy fásli. Kiderült, hogy a múltkori lábdagadás és fájdalom óta konkrétan életveszélyben töltöttem a napjaim.

Lelkileg megint kemény néhány nap következett, átéltem mi az a halálfélelem, és nagyon sok minden világos lett, hogy mely dolgok fontosak az életben.

Érdekes és mindig így van, az ember akkor eszmél fel, ha valami nagy sokk éri, addig jó a langyos víz :(


Szóval most 6 hét gyógytorna még, a lábam napról napra javul kicsit.



I N N E N T Ő L    E L Ő R E    N É Z Ü N K !


Levontam a megfelelő következtetéseket a történtekből, megértettem, hogy mely dolgok fontosak az életben, megértettem, hogy ha halogatjuk a dolgokat és nem akarunk szembenézni saját magunkkal,  és nem a saját életünket éljük, akkor az szenvedést fog okozni.




MINDENKI MEGÉRDEMLI, HOGY BOLDOG LEGYEN - én is.


















Megjegyzések